Turkmenistan Signals Readiness for Nabucco

Posted by Robert Cutler on 26/11/10

A recent series of statements and concrete actions by leaders from Ashgabat shows a clear willingness and desire to implement the “European direction” as a component of the country’s international gas export policy. Technical obstacles are mainly solved, and the only remaining political obstacle appears to be Europe’s difficulty in concentrating its attention to take the necessary steps from its own side. The last chance for this seemingly will begin to expire early next year.


In the last years of Saparmurad Niyazov’s presidency of Turkmenistan, in the middle of the past decade, his country was exporting as much as 40-50 billion cubic meters per year (bcm/y) of natural gas to Russia. Since his death at the end of 2006, his successor, Gurbanguly Berdimuhamedov, has been moving decisively to reorient the country’s international economic policy. Until the opening of a gas pipeline to China last year with a planned final-stage volume of 30 bcm/y, the only other export direction for the country’s gas was to Iran, where a small pipeline took about 2-6 bcm/y (the volume varying widely from year to year, usually at the low end) to the latter country’s northeast exclusively for domestic consumption.

In December 2007, Russia, Turkmenistan, and Kazakhstan signed a draft agreement for refurbishing and reconstruction of the Caspian Coastal Pipeline (CCP, also called “Prikaspiiskii” or “pre-Caspian”), part of the western branch of the Soviet-era Central Asia-Center pipeline, which historically took Central Asian gas to Russia. The state (or para-statal) enterprises Gazprom, Turkmengaz, and KazMunaiGaz were to make arrangements for carrying out the work on their respective national territories. The subsequent crash of world energy prices, however, meant that Gazprom had less available investment capital and thus less interest in doing the agreed work. At nearly the same time, the outbreak of the global financial crisis entailed an economic recession that depressed European demand for gas from Russia by nearly 30 percent.

As a result, Russia became less dependent upon imports from Turkmenistan and tried to renegotiate lower the price for Ashgabat’s gas. Relations between Turkmenistan and Moscow further worsened dramatically after an explosion on the Central Asia-Center-4 gas pipeline in April 2009, for which Turkmenistan blamed Gazprom. During the months-long closure of the pipeline Russian imports declined to near-zero. Moreover, considered as an “act of God” (force majeure), the pipeline explosion relieved Gazprom of the obligation to purchase large volumes of contracted gas from Turkmenistan, for which the Russian firm had no evident buyer. Nor have quantities rebounded: Russia, which bought 40 bcm of gas from Turkmenistan in 2008, will be buying a maximum of only 10 bcm this year.


Against that background Russia’s president Dmitry Medvedev visited Ashgabat at the end of last month, and also had the opportunity to meet Berdimuhamedov again briefly at the Caspian littoral heads-of-state summit held in Baku last weekend. At the Ashgabat meeting, the plans for the renovated CCP were finally officially shelved, as it became clear that Gazprom had no intention to execute its part of the bargain. This also followed Ashgabat’s decision six months ago, after considering 70 international responses to a tender offer including one from Gazprom, to reconstruct the so-called “East-West Pipeline” running across the southern part of the country using its own national resources. Gazprom had stated its willingness to help on the condition that it would receive the gas across the border in Russia.

Turkmenistan was officially miffed, and not for the first time, at the spin that Russian reports put on the bilateral meeting: an unnamed Russian official (widely believed to be Deputy Prime Minister Igor Sechin on the basis of his previous public comments) was quoted as saying that there is no demand for Ashgabat’s gas in Europe. Turkmenistan’s official reply rejected that proposition as well as the contention that Gazprom was being actively considered for participation in the Turkmenistan-Afghanistan-Pakistan-India (TAPI) pipeline project, which has recently received renewed diplomatic momentum not only from Turkmenistan but also from Pakistan and the Asian Development Bank.

On November 18, in a statement to the press following the third heads-of-state summit of Caspian littoral countries in Baku, the deputy chairman of Turkmenistan’s cabinet of ministers, Baymyrad Hojamuhamedov, said that his country’s president had proposed there that an agreement between “any two of the five countries on the Caspian” should suffice to lay an undersea pipeline, and that “the majority” had agreed. This is a signal from Ashgabat that it is ready to supply gas to the EU through the Nabucco pipeline, the principal participating firms of which have postponed their final investment decision from autumn 2010 to the first quarter of 2011. Both Turkmenistan and Azerbaijan have stated that their disagreement over delimitation of offshore natural-resources sectors under the Caspian Sea is no longer an obstacle to cooperation on a pipeline (or any other means of transit) for natural gas from the eastern to the western shore.

At an international oil and gas forum in Ashgabat held only days after the multilateral Baku summit, Hojamuhamedov further publicly announced that Turkmenistan would provide gas for the Nabucco project. He had earlier specifically pointed to the East-West Pipeline’s capacity of 30 bcm/y as being complementary to Nabucco’s requirements, and he has even suggested a total of 40 bcm/y could be found. There is an existing Memorandum of Understanding between Turkmenistan and the EU, first discussed when Berdimuhamedov visited Brussels in November 2007 and then formalized in an agreement signed April 2008 with the EU’s then-commissioner for external relations (and European Neighborhood Policy) Benita Ferrero-Waldner, for 10 bcm/y in the first instance. While the interconnection of Turkmenistani and Azerbaijani offshore rigs in the Caspian Sea has always been a possibility for realizing this intention, now it also happens that the Malaysian state oil company Petronas will be producing 5 bcm/y from an offshore Caspian block next year and at present has nowhere to ship it.

Meanwhile, it has been announced that a European consortium headed by the Italian firm ENI seeks to negotiate a project to build a fleet of at least four tankers to ship 3-4 bcm/y of compressed natural gas (CNG) across the Caspian Sea to Azerbaijan, where it could enter the pipeline network to Turkey. CNG technology has never been used over long maritime distances, so the costs would be difficult to estimate and certainly non-competitive with an undersea pipeline; but according to the announcement by Turkmenistan’s honorary consul to the EU, the feasibility study has been completed, and the conclusions on necessary commercial conditions have been finalized.


Russia has more or less come to terms with the fact that it will no longer have monopsonistic control of Turkmenistan’s exports but still strongly prefers that Ashgabat’s gas should go anywhere but Europe. However, it is clear that Berdimuhamedov is following his own path. It remains for the EU to come through with the necessary conditions and guarantees to make possible, finally, a trans-Caspian link. The European Parliament’s postponement of a vote approving for the new Partnership and Cooperation Agreement (PCA) with Turkmenistan does not have to be reversed for the implementation of concrete energy relations with Ashgabat, but it sends a bad signal; it results from Russia’s lobbying in Brussels, including through third parties. With the final investment decision for Nabucco already postponed from this autumn to the end of March 2011, Europe may well be facing its last chance to diversify its energy dependence in the direction of the Caspian Sea basin.

First published in Central Asia – Caucasus Analyst [Institute for Security and Development Policy, Stockholm], Vol. 12, No. 22 (24 November 2010): 3-5.

Volatility Returns to World Stock Markets

SUMMARY: Adjusting the arcane rules governing exchange trading execution will not remedy broader financial-system problems and global macroeconomic mismanagement that are producing a new wave of volatility in the world's securities markets. [Full text here]

Turkmenistan Diversifies Gas Export Routes

Turkmenistan has broken Russia’s stranglehold on its gas exports by opening a pipeline through Uzbekistan and Kazakhstan to China. The country’s president Gurbanguly Berdimuhamedov has just made his first trip to New Delhi where the Turkmenistan-Afghanistan-Pakistan-India natural gas pipeline project was discussed. Earlier this year a short pipeline was opened in order to increase exports to Iran, and gas is in the process of being identified for eventual export to Europe via a Trans-Caspian Gas Pipeline and the EU’s Southern Corridor. The era of Russian control over the country’s exports is over, and Ashgabat is taking care to make certain that it is not squeezed between Moscow and Beijing.


Under the regime of Turkmenistan’s former president Saparmurad Niyazov, the country’s gas production for international export was dedicated nearly entirely to Russia and Gazprom. Besides being consumed domestically in Russia, it was also exported through Ukraine to Europe. Turkmenistan’s exports to Russia declined throughout the 1990s, but Niyazov did not show any practical interest in further diversification of its exports, despite its near-total dependence on the Russian pipeline system and the low prices that Moscow’s monopsony enabled it to impose on the gas trade with Ashgabat. Indeed, he signed long-term contracts for the delivery of large quantities even exceeding the volumes that it was believed, at the time, the country was capable of producing.

The one exception was a relatively small-quantity pipeline to Iran. In 1997, Turkmenistan cooperated in the construction of the 120-mile Korpeje-Kordkuy pipeline to northeastern Iran, linking the Korpeje field north of Okarem in western Turkmenistan to Kordkuy in Iran. However, it rarely functioned at its design capacity of 8 billion cubic meters per year (bcm/y), and Turkmenistan frequently falsified export statistics (although this may have originally started at lower levels in order to escape administrative punishments for not fulfilling planned quotas). After Berdimuhamedov succeeded to the presidency, these problems appear to have been ameliorated. At the beginning of this year a second pipeline was opened between the two countries with the goal of expanding Turkmenistan’s exports to 20 bcm/y.

Towards the end of the 1990s, negotiations with two American companies concerning the construction of a Trans-Caspian Gas Pipeline (TCGP) foundered over Niyazov’s insistence on leading the Turkmenistani delegation to the negotiations, his lack of expertise in understanding the myriad technical problems involved, and his posing of unacceptable conditions to his interlocutors. At the same time, the Shah Deniz deposit offshore from Azerbaijan was discovered to have large quantities of natural gas instead of the oil that had been expected, and Azerbaijan’s then-president Heydar Aliev decided to build the South Caucasus Pipeline (SCP, also BTE for Baku-Tbilisi-Erzurum) for exporting Shah Deniz gas without waiting to resolve complicated issues with Turkmenistan, including delimitation of subsea natural resource rights sectors under the Caspian Sea.

In 2003, Niyazov suggested to then-president Vladimir Putin of Russia to refurbish and reconstruct the Caspian Coastal Pipeline (CCP, “Prikaspiiskii” and sometimes, erroneously, “Pre-Caspian”) running through Kazakhstan between the two countries, but a trilateral agreement was not signed until 2007. By then Berdimuhamedov had succeeded Niyazov in the office of the president in Ashgabat.


The signature and ratification of implementing documents were continuously delayed, but in April 2009 Berdimuhamedov visited Moscow with the purpose, according to Russian media, of once and for all finalizing the necessary arrangements. However, to the surprise and shock of his hosts, he returned to Ashgabat without signing anything. The next month, in May 2009, an explosion occurred in the gas pipeline on Turkmenistan’s territory, and mutual accusations flowed. Moscow blamed a poor level of technical expertise among Turkmenistan’s industrial workers, while Ashgabat insisted that they had been given insufficient notice of the closure of valves on the Russian side: only a day or two rather than the necessary week.

Underlying all these recriminations was the fact that the British firm Gaffney Cline had been conducting an audit of Turkmenistan’s gas reserves according to international standards and verified the existence of enormous new fields. All of a sudden, the international market prices that Russia had guaranteed to Turkmenistan were no longer a good deal for Gazprom. Not only had general demand decreased because of the global slowdown; Gazprom also no longer had all of Turkmenistan’s production locked up in existing contracts. The pipeline explosion effectively permitted a cancellation of those contracts.

At the same time, the Turkmenistan-China pipeline project (which equally breaks the Russian monopsony) was coming to fruition. Niyazov had signed the framework agreement for this with China’s president Hu Jintao in April 2006 in Beijing. Originally planned as an add-on to a Kazakhstan-China gas pipeline, it will supply 30 bcm/y from Turkmenistan, and will later be expanded to 40 bcm/y and possibly more. The route will include refurbishing and expanding the Bukhara-Tashkent pipeline inside Uzbekistan and the construction eastward through Almaty to the Chinese border, where a second West-East Gas Pipeline will take the gas from Xinjiang to the coast. It is already operating at the initially planned 10 bcm/y volume, which will progressively be ramped up. The gas for the pipeline to China will come from a deposit that does not even belong to the new ones verified by Gaffney Cline, the Bagtiyarlyk fields estimated by Chinese geologists to contain 1.6 trillion cubic meters of gas altogether, and which Chinese firms will participate in developing within the framework of a production sharing agreement.

Last month, Berdimuhamedov made his first visit to New Delhi to discuss general bilateral relations, including the long-planned Turkmenistan-Afghanistan-Pakistan-India (TAPI) natural gas pipeline project. No progress was made, but an intergovernmental economic commission was established and energy questions will figure in its mandate, as India declared its interest in implementing the project without delay. India has also brought up the possibility of gas swaps from Iran, specifically from the South Pars deposit that figured in the defunct Iran-Pakistan-India (IPI) project in return for increased Turkmenistani exports to northeastern Iran. However, Iran needs those imports for domestic consumption, and moreover suspended all oil swaps with foreign partners just two weeks ago. So it is unlikely that the swap scheme will be implemented, all the more so in view of the inability of Iran and India to agree over prices, quantities, and quality of gas in the negotiations over the IPI project.

Not only is the project to refurbish the Caspian Coastal Pipeline dead, but also Turkmenistan announced two months ago that it will rebuild the East-West Pipeline within the country using national resources and without contracting the work to any foreign entity. Over seventy international companies had responded to a tender for the work before Ashgabat made this announcement. Gazprom was only one of them, and had wished to own the gas in the pipeline as a condition for completing the work. This will now not be the case.


Originally intended to feed the Caspian Coastal Pipeline, the East-West Pipeline terminates not far from Turkmenistan’s coast on the Caspian Sea. Ashgabat has announced that the volume of the reconstructed East-West Pipeline will be 30 bcm/y, which the author’s sources inform is the minimum volume necessary to make an undersea gas pipeline to Azerbaijan economically viable. The gas will come from the South Yolotan field, which Gaffney Cline estimates to hold between four and 14 trillion cubic meters, and most likely six trillion.

Moreover, the German company RWE, which is a Nabucco shareholder, is reported to have detected gas in one of the offshore blocks that it is exploring. Also the United Arab Emirates (UAE) has been exploring for oil for a decade through the Dubai-based Dragon Oil. It therefore has good chances to win exploration rights for offshore gas blocks and, as a 20 percent shareholder in the Austrian company OMV, which leads the Nabucco project, will find an easy export route for any gas that it discovers.

First published in Central Asia – Caucasus Analyst (ISDP, Stockholm), vol. 12, no. 13 (8 July 2010): 10–12. Reproduced by permission. Further analysis at the author's home blog.

Russia tries a ménage à trois

SUMMARY: With moderate fanfare, yet another multilateral economic cooperation agreement was signed among a limited number of the Soviet successor states this month, in Astana, the capital of Kazakhstan. Belarus, Kazakhstan and Russia signed up to a customs union in the margin of a meeting of the EurAsian Economic Community (EurAsEC), which also counts Tajikistan and Kyrgyzstan as members. [Full text here]

Turkey’s markets on hold

SUMMARY: Despite recent improvements in Turkey's economic performance, political uncertainty is weighing on the country's stock markets, with little prospect of relief until the outcome is known of a September 12 referendum on proposed constitutional amendments. [Full text here]

Interview by “Petroleum Industry Review” (Bucharest)

Petroleum Industry Review: In your opinion, how will the international energy market change, given the high energy demand (in the EU and the U.S. energy consumption increased by more than 40% since 1970, in Japan it doubled and in China it is more than four times higher) but also the decrease of the world hydrocarbons resources? What is your opinion concerning alternative energy sources? Is renewable energy a solution for the world economy during this time of crisis? Is it a solution for the future?

Dr. Robert M. Cutler: Any increase in energy prices will only provide incentive to increase oil exploration and development (including nontraditional such as shale oil). Natural gas will slowly increase market share. Nuclear and hydro will continue. Coal will continue to be used where it is inexpensive, notwithstanding ecological dangers. Alternative energy sources should be explored and developed even though their verall market share will be limited for the foreseeable future (with niche exceptions).

PIR: Lately, there have been many discussions about a common European energy policy. What are the first measures to be taken in order to insure energy security in the region, but also a fruitful collaboration between EU member states? In the current international circumstances, “the gas crisis” brought about by the divergences of opinion between Russia and Ukraine at the end of 2009 showed the dependence of the European countries, especially of those in Central and Eastern Europe on energy imports. In what concerns natural gas, the European Union’s dependence on imports from Russia currently accounts for 40% of the needed quantity, and it is estimated that it will reach 60% by 2030. What is the solution to this situation?

RMC: The solution is to strive to circumvent not only Russia as a transit country, but insofar as possible also Turkey, which has demonstrated lately a convergence of interest with Russia especially on energy issues related to Europe. Just as Turkmenistan wisely seeks to avoid being squeezed between Russia and China and seeks third markets (including Europe), so Europe should seek to avoid being squeezed between Russia and Turkey and should seek third suppliers. White Stream, which is officially integrated as a part of the EU’s Southern Corridor strategy, is one example: also AGRI and other trans-Black Sea projects. More generally, EU member states should avoid seeking to achieve one-sided advantage that comes from favouring non-members over other members: this is a tendency that reflects 19th-century Machtpolitik mentality and is not appropriate to the present day.

PIR: At the April 2010 meeting in Oran, the Gas Exporting Countries Forum decided to fight for the stabilization of prices, after the drop of the demand for this product by 40% over the past years following the increase of the U.S. production of alternative gas. Do you consider the rating of the gas prices according to the model of oil prices appropriate?

RMC: It is becoming less appropriate as time goes on, but in some parts of the world there is no adequate market mechanism to determine gas prices.

PIR: Due to the anticipation of an enhancement of the economic recovery, at the beginning of April, the oil contracts reached the highest level in the past year and a half, and this supports the financial markets and the price of raw materials, but also the oil demand, the International Energy Agency (IEA) estimates. In your opinion, how will the oil market change in the next period (five-ten years)?

RMC: Overall not much really, since the economic recovery may not be so strong as expected, unless China succeeds in managing its various bubbles, but even that may not much affect the oil market.

PIR: Recently, one of the world leaders in electric power plants equipments in China concluded an agreement with the EFT group for the construction of a steam power plant in Bosnia and Herzegovina. It is the first such agreement signed by Chinese producers in Europe, signalling an important change in the European energy sector. How do you comment this event?

RMC: This contract represents Chinese intent to increase economic penetration into Europe going beyond production of consumer goods for export. The recent announcement of Chinese financial assistance to Greece likewise shows such a direction of Chinese foreign economic policy, suggesting that the contract with EFT group is no accident.

PIR: As an energy analyst, how do you think the oil and gas sector in Romania and in the region will change in the next ten years?

RMC: Gas reserves will continue to be depleted. If new gas or oil pipelines will cross Romanian territory, then this presents the possibility to offload partial quantities. At the same time, however, new and existing non-hydrocarbon sources should be further developed, including alternative sources.

First published in Petroleum Industry Review (Bucharest), 2010 (July): 76-78. Further analysis at the interviewee's home blog.

Dani Rodrik: “Turkey is no longer [a] liberalizing, emerging democracy”

Posted by Robert Cutler on 28/06/10

Dani Rodrik, Rafiq Hariri Professor of International Political Economy at Harvard University’s Kennedy School, was born in Istanbul. He writes:

I no longer recognize Turkey, the country where I was raised and spend most of my time when I am not teaching in the U.S.

It wasn’t so long ago that the country seemed to be taking significant strides in the direction of human rights and democracy. …

Several Turkish intellectuals abroad who have expressed critical views have told me they are afraid to return to Turkey. Eavesdropping has reached such levels that even housewives refrain from chatting about “sensitive” matters on the phone.

The AKP government has launched massive, politically motivated court cases against its opponents. The main purpose of the prosecutions seems to be to discredit the accused and keep them under detention for as long as possible. …

It’s clear now that Turkey is no longer the liberalizing, emerging democracy under the AKP that it was only a few years ago. It’s time the U.S. and Europe stopped treating it as such—both for their own sakes, and for the sake of the Turkish people.

Read the full text of this important testimony here, also in connection with my earlier blog post EU Uncritical of Turkish Constitution Package.

Nekünk Azerbajdzsán kell

Robert M. Cutler amerikai politológus-tanácsadó szerint a közép-európai országoknak muszáj együttműködniük az orosz befolyás csökkentéséért. Az oroszok a gázt politikai fegyverként használják, és a nagy nemzetközi vezetékekért folyó küzdelem akár fegyveres konfliktusok kitörésében is szerepet játszik. Az azeri gázmezők válthatják meg térségünket a moszkvai nyomástól.

A magyar gazdaság az orosz gáztól függ, a háztartások túlnyomó része gázzal fűt, az áram nagy részét gázerőművek termelik, és az ország zsákutcája az orosz vezetékeknek, nem túl jók a tárgyalási pozícióink. Mit javasolna a magyar kormánynak, mit tegyen e nagyfokú kiszolgáltatottság ellen?

Erre egyszerű a válasz: más források után kell nézni. Arra persze már nehéz választ adni, hogy ezt hogyan lehet megtenni. Egyrészt támogatni kell az alternatív energiahordozók használatát, másrészt új gáz- és elektromos vezetékeket kell építeni a régióban. Utóbbiak az egyirányú kiszolgáltatottságot oldhatják.

Néhány napja a blogjában egy bakui Nabucco-konferenciáról azt írta, hogy e rendezvényekből „tizenkettő egy tucat”. Ön szerint a vezeték bukott ügy lett? (A Nabucco a tervek szerint Törökországon, Bulgárián, Románián, Magyarországon és Ausztrián keresztül szállítana gázt keletről nyugatra, az oroszok kihagyásával. Ez volna az első, az oroszokhoz nem kapcsolódó kelet-nyugati gázvezeték. Jelenleg kelet felől Ukrajnán és Belaorusszián át jut nyugatra gáz, illetve most épül német–orosz együttműködéssel az Északi Áramlat nevű vezeték a Balti-tenger alatt. A vezetékekért folytatott háborúról lásd korábbi cikkünket – szerk.)

Szó nincs róla. Ez a megjegyzés kifejezetten a konferenciákról szólt, amelyeket csak a profit kedvéért szerveznek. Minden részt vevő ország és cég kötelezőnek érzi, hogy ott legyen rajtuk, megszólaljon, és ezért akár kéthetente is kifizetik a drága részvételi díjakat. De nem akartam azt sugallani, hogy a Nabuccoról csak beszélnek, és közben semmi sem történik.

Reális esélyt lát a Nabucco elkészültére? A terv kitalálása óta évek teltek el, és nem világos, honnan kerülne bele gáz, és az sem, hogy ki fizetné meg az építkezés hatalmas költségét.

Van elég gáz a Nabucco-projekthez. Évente nyolcmilliárd köbméter földgáz leköthető Észak-Irakban, persze nyilván fontos ehhez, hogy az északi kurd kormányzat és a bagdadi központi hatalom képes lesz-e együttműködni. Azerbajdzsán vállalta, hogy a Nabucco kapacitásának felét a vezetékbe töltse, ami 15,5 milliárd köbméter évente.

Még sohasem állt ilyen jól a Nabucco ügye. Ez elsősorban a török parlament év eleji döntésének köszönhető, amellyel az ország elkötelezte magát a vezeték mellett. Nagyon fontos volt ehhez az idei török – azeri megállapodás is, amivel rendezték, hogy mennyi gáz kerüljön a török belső piacra, és mennyi a Nabuccóba. (Sokáig a Nabucco tervezésének egyik fő akadálya volt, hogy a törökök a vezeték teljes kapacitásához képest túl sok gázt akartak belőle kiszedni – szerk.)

Fontos megjegyezni, hogy a Nabucco egyértelműen illeszkedik az EU törekvéseihez, félreértés azt gondolni, hogy nincs erő az együttműködésen dolgozó kormányok és energetikai cégek mögött.

A finanszírozás természetesen megkerülhetetlen kérdés. Azonban ennek feltételei is tisztázódhatnak, szerintem még ennek az évnek a végére. Ahogy a nagy nemzetközi pénzügyi intézmények végleg rábólintanak a beruházásra – és ez belátható időn belül meg fog történni – hirtelen megnyílnak majd az egyéb pénzügyi csatornák is. Van áru, van vevő, és innentől kezdve minden mozgásba lendül.

Mit gondol az elmúlt évek magyar kormányzati politikájáról a vezetékekkel kapcsolatban? Magyarország kötött szerződést az oroszokkal a Déli Áramlatról, és kötött szerződést a Nabuccóról is, holott a két vezeték egymás mellett valószínűtlen, hogy megépülhet. (A Déli Áramlat lényegében a Nabucco nyomvonalán épülne, csak éppen orosz irányítással, és a Gazpromon keresztül értékesített gázzal – szerk.)

Sokszor jobb tárgyalni, mint nemet mondani. Még akkor is, ha az egyik fél arra gondol közben, hogy a tárgyalásnak nem kell feltétlenül eredményre vezetnie. Érthető, hogy minden lehetőséget nyitva akarnak hagyni, még akkor is, ha közben azt gondolják, hogy bizonyos lehetőségek jobbak, mint mások. Most is éppen tárgyal egy román delegáció Moszkvában a Déli Áramlatról. De a tárgyalásoknak nem kell megoldásokhoz vezetniük.

Ezzel arra utal, hogy Magyarország jobban járna a Nabuccóval, mint a Déli Áramlattal?

Igen. Magyarország függőségben van az orosz gáztól. Gazdaságilag és politikailag is racionális döntés a források diverzifikálása.

Mennyire látja jelentős veszélynek, hogy az oroszok megosztják a környékbeli kisebb államokat, hogy megakadályozzák a Nabuccót, illetve inkább a Déli Áramlatot építsék meg. Több példa is volt az elmúlt években, ahogy Romániát, Szerbiát, Magyarországot és Bulgáriát versenyeztetik különböző ígéretekkel, például gáztárolók építésével.

Nem ismerem ezeket a kormányokat eléggé ahhoz, hogy magabiztos választ adjak. De bízom abban, hogy az európai közösség képes lehet összehangolni céljaikat. Nem tudom biztosan, hogy Brüsszel mennyire képes hatni az EU-s országokra, illetve az integráció ígéretével a kívül lévőkre, de nyilvánvalóan vannak politikai eszközök, amelyek segíthetik a stratégiai együttműködést. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen ilyen ereje az EU-nak.

Ahogy a Nabuccót is sokan temették már, úgy a Déli Áramlat realitásában is sokan kételkednek. A kétkedők szerint a legutóbbi ukrajnai belpolitikai fordulattal az oroszok megszerzik az ukrán vezetékeket, és nem kell nekik elkerülő út. Másrészt a gazdasági válság megrengette Oroszországot is, a Gazprom bevétele nagyot esett, és talán nem is lenne pénzük az oroszoknak az építkezésre. Ön szerint is elúszott már ez a terv?

A Déli Áramlat mögött sohasem gazdasági, hanem mindig is politikai motivációk voltak. Ugyanez volt igaz a Kék Áramlatra is, ami veszteséges beruházásnak bizonyult (A Kék Áramlat a Fekete-tengert körbefutó gázvezeték – szerk.). A politikai szempontok tehát könnyen legyőzhetik a gazdasági szempontokat.

Ráadásul az ukrajnai vezetékek orosz kézbe kerülése egyáltalán nem lefutott ügy. Juila Tyimosenko (az előző ukrán miniszterelnök – szerk.) személyesen írta azt a törvényt, ami kizárja az ukrán állami gázvezetékek elidegenítését, és ez most is hatályban van. A Janukovics-féle stáb (Viktor Janukovics Tyimosenkót legyőzve lett idén Ukrajna elnöke – szerk.) is ellenáll az orosz felvásárlási szándékoknak. Az elmúlt hónapok nem utalnak arra, hogy az ukránok lemondanák a vezetékeikről.

Bár abban igaza van, hogy az ukrán vezetékek kapacitásbővítésével ki lehetne váltani a Déli Áramlatot. Ugyanakkor az oroszok egyáltalán nem mondtak le a Déli Áramlatról, továbbra is napirenden tartják.

És az sem egyértelmű, hogy az oroszoknak ne lenne rá elég pénzük. Valószínűleg ha nagyon akarják – és mint mondtam, nekik ez elsősorban politikai kérdés – akkor találnak rá pénzt.

Tehát az orosz politika és az energetikai érdekek összefüggése akár a háborúhoz is vezethet? Például a 2008-as orosz–grúz háborúban olajvezetékeket is bombáztak az oroszok. Lehet, hogy akkor is energetikai érdekek vezették Moszkvát? (Itt a Baku–Tbiliszi–Ceyhan-vezetékről van szó, vagyis egy Azerbajdzsánból induló és Grúzián át Törökországba menő olajvezetékről, ami 2005-ben készült el, és mindig is sértette az orosz érdekeket. A vezeték fő részvényesi a BP és az azeri állami olajvállalat, de számos amerikai, nyugat-európai és japán cég is érdekelt benne – szerk.)

Hogy egészen pontosak legyünk, az oroszok nem bombáztak grúziai olajvezetéket. Hanem a vezeték közvetlen közelében mindkét oldalt bombázták. Vagyis azt akarták megmutatni, hogy ha akarnák, szétlőhetnék az egészet.

Mi értelme volt ennek? A grúz kormánynak, vagy a nyugati hatalmaknak üzentek vele?

Az üzenet valójában az volt, hogy rajta tartják a szemüket Azerbajdzsánon. Grúzia volt az eszköz, de Azerbajdzsán volt a cél. Ezt csak kevesen fogták fel akkor.

Azért, mert Azerbajdzsánért (és gazdag lelőhelyeiért) egyszerre küzd az országhoz kulturálisan közel álló Törökország, a befektetőivel jelen lévő USA és a befolyására évszázadok óta kényes Oroszország? Eldőlt már, hogy ki nyeri ezt a harcot?

Egyelőre az azeriek állnak nyerésre. Igen jól sikerült egyszerre több irányba nyitva tartaniuk az exportjukat, sokkal ügyesebben politizáltak, mint például az oroszoktól máig függő Kazahsztán.

2008-ban például az oroszok felajánlották, hogy világpiaci áron megvennék a teljes azeri gázkitermelést, amit az azeri elnök visszautasított. És mindezt tisztán politikai megfontolásból tette. A törökök is arra számítottak, hogy olcsón vásárolhatnak azeri gázt, mert az ottani hatalmas készletekre nincs elég vevő. De az azeriek velük is keményen tárgyalnak, mindegyik szomszéddal húzzák az időt.

Viszont így jutottak el odáig, hogy jelentős mennyiséget tudnának adni a Nabuccónak. Az azeriek eddig ügyesen egyensúlyoztak a vevőik között, mindenkinek adtak egy kicsit, és ezzel megtarthatták az autonómiájukat, nem kerültek egyik erős szomszéd befolyása alá sem.

Ilyen értelemben, ha azt vesszük, hogy a grúziai háború valódi célja Azerbajdzsán volt, akkor Oroszország egyelőre nem győzött.

De azt is nagyon fontos látni közben, hogy az utóbbi években az orosz–török viszony jelentősen javult. Évszázadok óta nem voltak ennyire jóban az oroszok és a törökök. Ezért a jelenlegi helyzet történelminek mondható, és a fejlemények persze Azerbajdzsán sorsát is erősen meghatározhatják.

Ez azért érdekes, mert a mostani török–örmény közeledést egyes elemzők éppen az oroszok ármánykodásának tartják, amelynek a célja Azerbajdszán és Törökország egymásnak ugrasztása. (2009. októberében Törökország és Örményország felvették a diplomáciai kapcsolatot, és döntöttek közös határuk megnyitásáról is. A törökök az első világháborúban 1,5 millió örményt deportáltak és öltek meg, azóta a két nép viszonya finoman szólva is fagyos. Örményország és Azerbajdzsán között két évtizede háborúközeli helyzet van Karabah hovatartozása miatt – szerk.)

Nem. Ez sokkal inkább a mostani amerikai kormányzat félresiklott kísérlete volt. A török–örmény közeledés gyökerét nem Moszkvában, hanem Kaliforniában kell keresni, ami a demokraták egyik különösen fontos bázisa. Ott ugyanis nagyon erős örmény közösség van, őseik még a 20. század elején érkeztek az USA-ba. És ők erőltették az amerikai kormányzatot, hogy vegyék rá a törököket, hogy béküljenek ki az örményekkel. Ehhez az oroszoknak nem volt közük.

De a nagy kibékülésből nem lesz semmi, mert idén januárban az örmény alkotmánybíróság olyan feltételekhez kötötte a két ország szerződésének ratifikálását, amit a törökök úgysem fogadhatnak el. Persze így is megzavarta az ügy a török–azeri gázalkut, mert a két folyamat egy ideig párhuzamosan zajlott. Washington ezzel bekavart a dél-kaukázusi hatalmi alkudozásba, de hosszú távú hatással mégse volt rá, hiszen a törökök és az azeriek végül idén megegyeztek a gázról. Ami mint mondtam fontos volt abban, hogy a Nabucco ügye haladjon.

Azerbajdzsán mellett a térségben fontos gázkészlettel rendelkező másik ország, Türkmenisztán hosszú ideig csak az oroszoknak adott el gázt, ráadásul nagyon olcsón. Egész Ukrajnát az oroszok által közvetített türkmén gázból fűtik, például. Aztán az előző türkmén elnök halála (2006) után itt is bonyolulttá vált a viszony, a türkmének mintha nyitnának más irányokba is. 2009 áprilisában volt egy robbanás az Oroszország felé menő türkmén gázvezetékben, és sokak szerint ezt az oroszok tudatosan idézték elő, hogy jelezzék a türkméneknek, nem tárgyalhatnak mással. Ön szerint baleset vagy szabotázs történt?

Az oroszokat azért hibáztatják sokan, mert nem sokkal a robbanás előtt Berdimuhamedov türkmén elnök Moszkvába látogatott, és úgy volt, hogy aláír egy fontos szerződést a Gazprommal. De Berdimuhamedov váratlanul, nem sokkal az ünnepélyes ceremónia előtt elállt a szerződéstől.

Valószínűsíthető, hogy a nagy kárt okozó robbanás tényleg azért történhetett, mert az oroszok elzárták a vezetéket a saját oldalukon, anélkül, hogy szóltak volna a türkméneknek.

De nem egyszerűen csak bosszú lehetett. Nyijazov, az előző türkmén elnök ugyanis hatalmas mennyiségű gáz szállításáról kötött szerződést az oroszokkal, ez a szerződés akkor még érvényben volt. Viszont közbejött a válság, és az oroszok nem tudtak annyi gázt eladni, mint néhány éve még gondolták, ráadásul hiába ígértek jó árat a türkméneknek, esni kezdett a gáz világpiaci ára. A robbanás után viszont ezt az egész szerződést újra lehetett tárgyalni. Ugyanis a türkmének a baleset miatt nem tudták leszállítani a szerződött mennyiséget. És így az oroszoknak nem kellett kifizetniük az előre lefoglalt, de továbbadhatatlannak tűnő, ezer köbmérenként 350 dollárba kerülő gázt.

Szintén nagyon fontos, és az oroszokat bosszantó ügy a térségben az azeri–türkmén egyezkedés a Kaszpi-tenger alatti készletekről, és egy tenger alatti gázvezetékről. Ha ez valaha elkészül, akkor az nagy csapás lehet az oroszokra. Ez a terv most új lendületet kapott. (Ezt a vezetéket nyugati buzdításra már a 90-es évek óta tervezgetik, ha megépült volna, akkor az oroszok európai gázpozíciói sokkal rosszabbak lennének, hiszen a világ egyik legnagyobb kitermelőjének számító türkmének közvetítésük nélkül is tudnának nyugaton gázt értékesíteni. Lényegében volna már Nabucco, és csak nevethetnénk a mindenkori orosz–ukrán gázháborúkon – szerk.)

És itt nagyon fontos a személyes kapcsolatok alakulása. Nyijazov kifejezetten rosszban volt az idősebb Alijevvel (Hejdar Alijev a Szovjetunió felbomlásától 2003-as haláláig vezette Azerbajdzsánt – szerk.), a mostani azeri elnök apjával, aki ugye szintén elnök volt. Nyijazov féltékeny volt Alijevre, mert a nyugati nagyhatalmak jóban voltak vele, míg neki kifejezetten rossz sajtója volt a világban. Ez tény, erről személyes élményem is van. (Nyijazov magát türkménbasinak, a türkmének atyjának nevezve sztálini típusú diktatúrát vezetett be, saját aranyszobra állt a főváros főterén, a hónapokat és a napokat családtagjai után keresztelte át. Személyi kultusza a nyugati sajtó örök céltáblájává tette – szerk.)

Az öreg Alijev és Nyijazov kapcsolatáról van egy orosz anekdota, ami szerint egy közép-ázsiai csúcstalálkozón Alijev a zakóját ráhúzta a csuklójára, és Nyijazov drágakövekkel díszített karórájára mutatott, és felajánlotta neki, hogy látatlanba cseréljenek órát. Nyijazov nem tudott mit reagálni, és kinevette a többi elnök. Akár igaz ez a történet, akár nem, a két elnök közti örök viszályt sokan a KGB ármánykodásának tudták be, hiszen Alijev a KGB egyik vezetője volt a szovjet időkben. Vagyis állítólag az oroszok kavarása lehetett amögött, hogy 90-es években elbukott Kaszpi-tenger alatti, Oroszországot elkerülő gázvezeték ügye. Ezt reálisnak tartja?

Lehetséges, hiszen Alijev tényleg KGB-s volt, bár a karórás történet szerintem csak egy vicc. Ugyanakkor ennél is fontosabbnak tartom, hogy a 90-es évek végén az azeriek jelentős gázkészleteket tártak fel, és Alijev erre hivatkozva döntött úgy, hogy nincs szüksége a türkmén részvételre, országa egyedül is képes új, nyugatra menő vezetéket építeni. A konfliktushoz nem feltétlenül kellettek az oroszok. De az ifjabb Alijev és Berdimuhamedov között egyértelműen jobb a viszony, mint az elődeik között volt.

Talán tényleg építenek együtt nyugati vezetéket, de közben Türkmenisztán a közelmúltban aláírt egy szerződést Kínával egy kelet felé menő új gázvezetékről. Mennyire fontos Kína növekvő energiaigénye, átrendezheti a térség politikai és gazdasági irányait?

Kína az egyre fontosabb szereplővé válik. A türkménekkel kötött megállapodást megelőzte egy kínai–kazah szerződés, lényegében azt a vezetéket egészítette ki a türkmén szakasz. Kínának komoly vezetéképítési tervei vannak ezeken kívül is, és hatékonyságukat ismerve ezek hamarosan tényleg elkészülhetnek.

Further analysis at the interviewee's home blog. Interview by Magyari Péter, first published 22 June 2010 by index.hu

Energy Security in Romania and Hungary

Posted by Robert Cutler on 20/06/10

I am completing a lecture and consultation tour through Romania and Hungary, and although I have not yet had time to collect my impressions so as to share them, I invite feedback from readers to identify the issues that are of concern to you or opinions about which you may seek to spark discussion. (Indicative are the organizations inviting me to speak: Petroleum and Gas University, Ploiesti, Romania; Institute of World Economy, Hungarian Academy of Sciences, Budapest; Hungarian Institute of International Affairs, Budapest; Department of International Relations, Eötvös Lorand University, Budapest; and numerous smaller technical/policy consultations with NGOs as well as ministerial representatives.) Although many of my discussions focused on oil and gas (including trans-Caspian and trans- and circum-Black Sea), they ranged so far as to include, for example. also the marketization of electricity generation in Romania and energy efficiency in Hungary. This blog post instantiates, potentially, an open (moderated) forum for exploration of questions of common interest, and will become what you make of it.

New Caspian projects follow Nabucco catalyst

SUMMARY:  Energy conferences in the Caspian Sea region have come so fast and furious in recent years that some industry and government figures consider them a dime a dozen. In fact, the organizers are sometimes the ones who draw most advantage from them, in view of steep fees for participation. Nevertheless, the current International Oil and Gas Conference and Exhibition looks to be an exception. It is the seventeenth in the series hosted in Baku. [Full text here]

Robert M. Cutler rss

Peace, Conflict and Cooperation in Greater Eurasian Energy Development Strategy and Security Policy. more.

  • For more, see:

    robertcutler.org/blog for more Categories, Archives, and hundreds of posts dating back to the mid-1990s.
  • RSS RSS feed

  • Find ATOM feed

  • Categories

  • Archives

  • Subscribe via Twitter

  • Tag Cloud